Az ókori Görögország vagy antik Görögország fogalmát – mivel sem földrajzilag összefüggő ilyen terület, sem ilyen államalakulat nem létezett – a közvélemény és a tudomány igen rugalmasan használja. A fogalomnak alapvetően két értelme lehet:

1. A mai Görögország területe az ókorban. A terület ókori történelme az i. e. 3. évezredtől, a minószi civilizáció kialakulásával kezdődik és a Római Görögország időszakával fejeződik be. A korszak végét a Római Birodalom bukása jelenti (i. sz. 476).
2. Az ókori görög civilizáció. Amikor a hétköznapi szóhasználatban azt mondjuk, hogy "már az ókori görögök is", akkor általában az i. e. 8. századtól, a görög írásbeliség újbóli megjelenésétől a klasszikus Athén korszakán át a hellenizmusig, esetleg a római császárkor elejéig virágzó görög civilizációt értjük alatta. Ez az ókor egész görögül beszélő világát jelenti és több mint ezer évet ölel fel. Az ókori görög civilizáció nemcsak a mai Görögország területét alkotó Peloponnészoszi-félszigetet és égei szigetvilágot foglalta magában, hanem kiterjedt a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjének nagy részére. Ide tartozott Thrácia, Ciprus, Kis-Ázsia Égei-tengeri partvidéke (abban az időben Iónia), Szicília és Dél-Itália (másképpen Magna Graecia) és az elszórt görög gyarmatok: Illüria, Gallia déli partvidéke, Ibéria, Kürenaika (a mai Líbiában), valamint a Fekete-tenger partvidéke a kaukázusi Ibéria és Taurisz partjai mentén. E területek közös jellemzője volt, hogy csupa etnikailag görög eredetű népesség lakta őket. A hellenisztikus Görögország ezeken kívül még magában foglalta Egyiptomot, egész Kis-Ázsiát, Szíriát és nagy ázsiai területeket egészen Indiáig, amely utóbbiak közül a baktriai királyság hosszú ideig fennállt. Az ókori görög civilizációt a legtöbb történész az egész európai civilizáció alapjának tekinti, hiszen a Római Birodalom továbbfejlesztette és elvitte Európa sok részére. Az ókori görög civilizáció roppant hatással volt a modern világ nyelvére, politikájára, oktatási rendszerére, filozófiájára, tudományára, művészetére és építészetére, táplálva a nyugat-európai reneszánszot, újjáéledve Európa és Amerika klasszicizmusában is a 18. és 19. században is.