A Via Giulia egy történelmi és építészeti jelentőségű utca Rómában, Olaszországban, amely a Tiberis bal (keleti) partja mentén halad a Piazza San Vincenzo Pallotti felől. , Ponte Sisto közelében, a Piazza dell'Oroig. Körülbelül 1 kilométer hosszú, és a Regola és a Rioni híd köti össze.

Az út tervezését II. Julius pápa 1508-ban rendelte Donato Bramantéhoz (r. 1503–1513), a hatalmas della Rovere család tagja volt, és a reneszánsz korában a pápai Róma egyik első fontos várostervezési projektje volt.

A védnökéről elnevezett utat Via Magistralis-nak is nevezték (világít . "főút") fontossága miatt, és Via Recta (szó szerint "egyenes út"), mert A projekt három célja volt: a középkori Róma sikátorainak útvesztőire ráhelyezett új utcarendszerbe beépített főút létrehozása; pazar épületekkel körülvett nagy sugárút építése, amely tanúskodik a katolikus egyház megújult nagyszerűségéről; és végül egy új közigazgatási és banki központ megalapítása a Vatikán közelében, a pápák székhelye mellett, távol a hagyományos városközponttól a Capitolium-hegyen, ahol a római bárói családok uralják a pápákkal szemben.

Annak ellenére, hogy a projekt megszakadt az 1511-es pax romana és a pápa két évvel későbbi halála miatt, az új út azonnal a reneszánsz egyik fő központja lett. Rómában. Sok palotát és templomot a kor legjelentősebb építészei építettek, mint például Raffaello Sanzio és Antonio da Sangallo az ifjabb, akik gyakran az utcára költöztek. Számos nemesi család csatlakozott hozzájuk, míg az európai nemzetek és az olasz városállamok úgy döntöttek, hogy az utcán vagy annak közvetlen közelében építik fel templomaikat.

A barokk korszakban töretlenül folytatódott az építési tevékenység, amelyet a kor legjelentősebb építészei irányítottak, mint Francesco Borromini, Carlo Maderno és Giacomo della Porta, miközben az utca, a római nemesek kedvenc helye, versenyek, bulik és karneváli felvonulások színháza lett. Ebben az időszakban a pápák és a magánvédnökök továbbra is gondoskodtak az útról, jótékonysági intézményeket alapítottak és ivóvízzel látták el a területet.

A 18. század közepétől a városközpontnak a Campo Marzio síkság felé történő eltolódása az építési tevékenység leállását és az út elhagyását okozta a nemesek részéről. Ezek helyére kézműves népesség műhelyeivel, a Via Giulia pedig felvette azt a magányos és ünnepélyes megjelenést, amely két évszázadon át jellemezte volna. A fasiszta időszakban néhány építkezés megbontotta az út egységét annak középső szakaszán, és a károkat még nem sikerült helyrehozni. Ennek ellenére a Via Giulia továbbra is Róma egyik leggazdagabb művészeti és történelemútja, és két évszázados hanyatlás után az 1950-es évektől az út hírneve a város egyik legrangosabb helyévé vált.