Bővebben: Székelyföld történelmeA Székelyföld betelepülése  Székely telepek és migrációk

A milkóviai püspökség levelei között, melyek 1096–1228 között íródtak, található egy oklevél, amely arról szól, hogy a székelyek már 1089-ben a jelenlegi Székelyföldön laktak.[1] Az oklevél datálása vitatott.[2]

A székelyek honfoglalás utáni első – nem vitatott – említése II. István uralkodásának idejére esik, és az Olsava folyó melletti, 1116. évi csatával kapcsolatos. II. Géza idején, 1146-ban a Lajta folyó menti csatában szintén székelyekből és besenyőkből álltak a magyar sereg előhadai.[3] Ezek a tudósítások valószínűleg csak a nyugati határszél őrizetét ellátó székelyekre vonatkoztak.

A magyar királyság határai nem állapodtak meg a Kárpátoknál, már az 1200-as évek elejétől elkezdődött a havasokon túli területek egységbe szerveződése. Legkésőbb ekkor alakult meg – mintegy Székelyföld folytatásaként[4] – a mai Bodza megye és Prahova megye részein: Săcuieni megye (más néven: Saac, Săcueni, Secuieni (azaz székely).[5] (A székelyek megtelepedése ezen a vidéken kapcsolatba hozható a teuton lovagok 1221–1225 közötti délkelet-erdélyi várépítéseivel, de ugyanúgy lehetséges, hogy a székelyek területe a 11. század elejétől vagy akár a honfoglalás előttről, nemcsak a mai Székelyföldet, hanem Saac-ot is magába foglalta.[6])

Az erdélyi székelyek első ismert hadjárata 1210-ben Bodon elfoglalásával kapcsolatos. A hadjáratot a Türje nembeli Joachim szebeni ispán vezette, a Szebenből indított hadban (Saxonibus, Olacis, Siculís et Bissenis) szászok, oláhok, székelyek és besenyők vettek részt. A hadjárat leírása IV. Béla egy 1250. évi oklevelében maradt fenn, amely II. András egy régebbi oklevelének az átiratát is tartalmazza. A 13. század elején a székelyeknek Dél-Erdélyben Sebes, Kézd, Orbó és Daróc vidékén voltak népes telepeik. Az itt élő székelyek tömeges Székelyföldre települését a dél-erdélyi szászok kiváltságainak rendezése (Andreanum) váltotta ki. II. András 1224-ben az erdélyi szász hospeseket egységesen a szebeni ispán hatalma alá helyezte:[7]

„ … hogy az összes nép Szászvárostól kezdve egészen Barótig … egy nép legyen, és egy bíró által ítéltessék … ”

Egyidejűleg pedig a terület elhagyására kötelezte mindazokat a népelemeket, amelyek vonakodtak a szebeni ispán joghatóságát elfogadni. Az Andreánumban körülhatárolt területen élő székelyek ekkor települtek át a Háromszéki-medencébe, és magukkal vitték a helyneveiket is.[7] Az aranyosszéki székelyek levelei szerint elődeik a 13. század közepe előtt már Kézd vidékén éltek. Karácsonyi János áttelepülésüket V. István – feketehalmi tartózkodása alatti szolgálataik fejében juttatott – adományával magyarázta.

A Székelyföldre (Erdélybe) költözöttek kivételével a szétszórtan elhelyezkedő székely népelemek a 14. század végére elvesztették népi és területi önállóságukat. Beolvadásuk a Magyar Királyság középkori társadalmába nem tekinthető egységesnek. A baranyai vátyi székelyek IV. Béla idejéig 100 fegyverest tartoztak kiállítani, de utóbb a király úgy rendelkezett, hogy fejenként, mint királyi serviensek vonuljanak hadba. A bihari Székelyszáz centurionatus a Váradi regestrum szavaiból kivehetően a várnépek egy századának felelt meg, amely társadalmilag nem tartozott a szabadok közé.[8]

A középkori Székelyföld társadalma

A 9. században a honfoglaló magyarokhoz csatlakozott székelyek, hasonlóan a többi keleti néphez, vérségi kötelékeken alapuló nemzetségi szervezetben éltek. Zárt közösségük miatt társadalmi felépítésük archaikus jellegzetességei a középkor alatt mindvégig fennmaradtak, a székelyeknél még a 16. század elején is kimutatható a nemzetségek és az azokon belüli ágak továbbélése. Földjeiket közösen birtokolták, szokásjoguk alapja a személyes szabadság és a közös tulajdon volt, közösségüket az oklevelekben universitasnak nevezték.

A székelyek univerzitása hat nemzetségre, nemzetségeik pedig négy-négy ágra oszlottak. Nemzetségneveik magyar nevűek, közöttük pedig több magyar törzsnév – Jenő, Kürt – is előfordul.[8]

A 14. és 15. századi forrásokban viszont többször is a székelyek három neme tűnik fel – comes trium generum Siculorum, universos syculos trium generum – amit egyes kutatók (pl. Szádeczky is) a székelyek eredetibb három nemzetségére vonatkoztattak. Györffy György szerint viszont már a legkorábbi források világosan kimondják, hogy e három genus a székelyek három társadalmi rétege. Szerinte ezt támasztja alá a székely társadalmi szervezetet először leíró, 16. század eleji kódexbe másolt szövegrész is:[8]

„ A székelyeket három nembelinek (trium generum) mondják: a tehetősebbek (potiores) vagy primorok, a primipilusok köznyelven lófőnek vagy főlónak nevezettek (vulgo Loffew et Fewlo appellati), a közösségbe tartozók, egyszerűek és másoknak alávetettek (qui nomine Communitatis tenentur, simplices scilicet, et subditi aliorum). ”

A kódex további szövege szerint a székelyek három neme egyetemlegesen birtokolja az öröklött javakat, a primorok és primipilusok csak öröklött tisztség útján állnak a közösség felett, amely évenként szállt rájuk a hat nem szerint.[8]

Már Hóman Bálint is felfigyelt rá, hogy a primorok és primipilusok osztálya pontosan fedi a – későbbi – főnemesi és köznemesi osztályokat, de a társadalmi és vagyoni különbségek sokkal kevésbé szembeszökők, mint a nagyobb nemzetek gazdagabb társadalmában.

Györffy a hat nemet a három nemzetség tisztségviselő részeként azonosította, a székelyek társadalmát pedig – kívülről – szervezett társadalomnak tartja. Az ágak tiszti nemzetségek, a székely ágaknak a Székelyföld területi beosztásához nincs köze. A nemek és ágak eredete a 10. századi különböző honfoglaló törzsekből származó jobbágyréteggel (miles) azonosítja. Szerinte a székelység három genusa megfelel az István király törvényeiben foglalt szabadok három (comes – potior; miles – loffew; pauper - communitas) rétegének. A székely nemnek és ágnak tehát ugyanaz a társadalmi funkciója volt, mint a magyar nemesi, jobbágyi és udvarnoki genusoknak.[8]

Nem különbözött lényegesen a székelység közigazgatási szervezete sem a megyék – kezdetben nemzetségek – István király alatt kialakult szerkezetétől. A székelyek ugyanúgy ispán vezetése alatt állottak (Comes Siculorum), mint a megyék; hadnagy, később kapitány (maior exercitus) vezette a katonáskodásra kötelezetteket csatába, mint a vár jobbágyságát; bíró (judex regius, summus judex) ítélkezett a nép felett, mint a vármegyében. A két utóbbi tisztséget a lófők látták el, akik közül a székelyek évenként választottak tisztségviselőt. A lófők tették ki az ágakból kiállított századot (ágszáz-réteg), az ágak tehát a tisztségviselők ágai voltak.[8] – Szerepük hasonló lehetett a királyi várszervezet száznagyainak szerepéhez, akik a centurionatusoknak, a királyi szolgálónépek szervezési egységeinek az élén álltak.

A társadalom rétegeződését vagyoni tagolódása – hadizsákmányból származó és állat-vagyonbeli különbségek – is előmozdította. A 15. században a nemzetségi szervezet helyét az etnikai autonómiát bíró más népekre is jellemző, területi egység alapú székrendszer vette át. A hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) élén kezdetben továbbra is a székely ispán, a középkor végén (1462 után) pedig az erdélyi vajda állt. A népesség növekedésével a székek száma is nőtt vagy tagolódott (fiúszékek kialakulásával).

Az erdélyi székelyek, szászok és magyarok kiváltságos rétegei 1437 őszén a kápolnai unióban léptek szövetségre, ami egyben az erdélyi rendiség alapjait is megteremtette.

A kiváltságok elvesztése  Székelyföld a Lázár-térképen (fametszet, 1528)

Kiváltságaikat a 16. századig tudták érintetlenül megőrizni. Az ekkor létrejövő Erdélyi Fejedelemség uralkodói egyre inkább próbálták megnyirbálni ezeket. Elsőként II. János magyar királlyal, a későbbi János Zsigmond fejedelemmel kerültek összetűzésbe, emiatt tört ki az 1562-es székely felkelés. A felkelés következményeként az uralkodó addig példátlan módon két várat (csúfnevükön Székelytámadt és Székelybánja) emelt Székelyföld területén, ezzel próbálván féken tartani a székelyeket. II. János magyar király az ellene lázadó székelyeket 1562 után jobbágysorba taszította.[9] Az erdélyi fejedelmek közül még a Báthoryak próbálkoztak az ősi jogok csorbításával. Ennek következménye volt, hogy Vitéz Mihály havasalföldi román vajda 1599-es támadásakor a háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyi székelység a román vajda mellé állt (Báthory András mellett állt az aranyos- és marosszéki székelység),[10] aki 1599. november 28-án kiadott kiváltságlevelében visszaadta minden kiváltságukat.[11] Vitéz Mihály legyőzése után végül Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem 1601. december 31-én Déván kiváltságlevelet állított ki, amelyben visszaadta a székelyek korábbi szabadságjogait,[12] melyet követően az erdélyi fejedelmek a szabadságjogokat nem próbálták megvonni.

Az Erdélyi Fejedelemség egyetlen székely fejedelme az udvarhelyi születésű Székely Mózes volt, aki 1603-ban Erdélyt felszabadította a Habsburg-uralom alól, de 1603. július 17-én az Erdély Mohácsának is nevezett, Brassó melletti csatában életét vesztette.[13] Halálát követően a székelyek nagy számban csatlakoztak Bocskai Istvánhoz, akinek sikerült Erdély függetlenségét visszaállítania.

1691-ben a Diploma Leopoldinum még elismerte a székelyek adómentességét, sőt ebben az oklevélben azt is leírják, hogy a székelyek a földkerekség legharciasabb népe, ugyanakkor hosszú távon szabályozta Erdély és benne a Székelyföld jogállását, népének mozgásterét.[14] Az utolsó erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc 1711-es elbukásával a székelyek hamarosan megtapasztalhatták a Habsburgok elnyomó, magyarellenes politikáját. Az 1754–1769 közötti sorozatos adóreformok nyomán adómentességük ellenére önkényesen kivetett adókat kellett fizetniük.[15] Amikor Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott (1764): a császári katonaság lemészárolt több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást.[16] Ezek után többen átmenekültek a keleti határon Moldvába, vagy a Csíki-havasokban elbújva a románokéhoz hasonló viseletbe öltöztek, hogy ne kelljen több évre laktanyába vonulniuk, de magyar nyelvüket megtartották.[17] Ezek a jelenlegi gyimesi csángók. Amikor a Habsburgok megszerezték Bukovinát, akkor Hadik András huszárezredes összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyeket, és letelepítette őket Bukovina öt falujában. Így alakult ki a bukovinai székelység, melynek egy része a 19. század végén, 1883-ban költözött vissza a történelmi Magyarország területére,[18] maradékukat 1941-ben telepítették át a Délvidékre, majd onnan a Völgységbe, Tolna megyébe, a kitelepített svábok helyére.[19]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc

Batthyány Lajos miniszterelnök 1848. május 19-én felhívást intézett a fegyveres székelységhez, hogy a szerbek és horvátok ellen Szegeden alakítandó magyar táborba jöjjenek. A miniszterelnök a csíkszentgyörgyi Gál Sándort és Klapka Györgyöt indította bizalmas küldetéssel s nyomatott felhívásokkal a székelyek közé, mely felhívásokat a nép lelkesedéssel fogadott.[20] A székely nép lett Erdélyben az „egyetlen biztos védőgát, melyen a reakció áradata megtört”, s mely mindvégig híven kitartott a szabadság és az új alkotmány védelme mellett. A képviselőház 1848. szeptember 19-i ülésében határozatban kimondta, hogy „a székely katonaságot terhelő törvénytelen és sérelmes határőrrendszert megszünteti, s őket a haza más polgáraival ugyanazon katonai terhek alá tétetni rendeli”, ezzel jelezve, hogy a székelyektől nem csak áldozatot kívánják, hanem régi sérelmeiket is orvosolják.[20] Az 1848. október 16–18-án megtartott agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen mondta ki a mintegy 60 000 egybegyűlt, hogy kiállnak a magyar kormány és az Erdélyt Magyarországgal egyesítő törvény mellett. A békésen indult gyűlésen 17-én elterjedt a híre, miszerint a Partiumban román népfelkelők magyarokra támadtak, és ez arra sarkallta a jelenlévőket, hogy hadba szálljanak.[21] Az agyagfalvi gyűlés jelentette tehát a székely népfelkelés kezdetét, székelység csatlakozását az 1848–49-es szabadságharchoz.

 Bem tábornok

Az 1848. év végén nagyot fordult Erdély, egyben Székelyföld sorsa, miután Bem tábornok, a híres lengyel szabadsághős lett az erdélyi csapatok fővezére. Miután kiverte az ellenséget, melyet a hírhedt Karl Urban ezredes vezetett, Bukovinába. Bem apó – ahogy a székelyek nevezték – hadműveleteiben főként Székelyföldre támaszkodott. Ennek harcias, hazaszerető, önfeláldozó népe volt az ő legfőbb erőforrása.[22] A harcokban tanúsított székely vitézséget a szabadságharc költője, Petőfi Sándor, örökítette meg:

„

Nem mondom én: előre székelyek!
Előre mentek úgy a hős fiúk,
Ottan kíván harcolni mindegyik,
Hol a csata legrémesebben zúg.
Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér
Úgy mennek a halál elébe ők,
Amint más ember a mennyegzőre mén;
Virágokat tűznek kalapjaik
Mellé s dalolnak a harc mezején.
Csak nem fajult el még a székely vér,
Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér!

” – Petőfi Sándor: A székelyek[23]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi színhelye Nyerges-tető volt, ahol 1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt 200 honvédjére bízta a csatát. A székelyek élethalálharcot vívtak Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen, de a kis számú székely hadsereg – önfeláldozó küzdelmük ellenére – vereséget szenvedett az ellenségtől egy kászoni származású ember árulásának következtében.[24] Kányádi Sándor így írt erről:

„

Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.

” – Kányádi Sándor: Nyergestető[24]

A szabadságharcot követő elnyomatást nehezen tűrte a székely nemzet. Kossuth Lajos állítólagos megbízottai 1851-ben a Székelyföldön titkos összeesküvést szerveztek, melynek célja volt Makk József 1848/49-es tüzérezredes és Gál Sándor székely honvédezredes vezérlete alatt fölkelést indítani s lerázni a zsarnokságot. Az összeesküvés nem maradt titokban, egy bukaresti keltezésű feljelentés következtében felfedezték, részeseit elfogták, osztrák császári haditörvényszék elé állították. 1853. október 11-én Török János, Horváth Károly és Gálffy Mihály felségárulás címén kötél általi halálra ítélték, és 1854. március 10-én Marosvásárhelyen kivégezték őket.[25] Nekik állíttatták a Székely vértanúk emlékművét, melyet Aradi Zsigmond szobrász készített, és 1875. június 27-én leleplezték le.

A közigazgatási átszervezéstől az első világháborúig

A hagyományos felosztás az 1867-es kiegyezést követő közigazgatási átszervezéssel szűnt meg, mivel a feudalizmus megszűntével a székelyek korábbi kiváltságai is értelmüket vesztették. A magyar országgyűlés 1876-ban szüntette meg a székelyek sajátos önrendelkezési jogait és jogi intézményeit, az addigi autonómiájukat teljesen felszámolta, a modernizáció és a reformok jegyében. Ekkor a területet a következő vármegyékre osztották: Csík vármegye, Háromszék vármegye, Udvarhely vármegye, és részben Maros-Torda vármegye.[26]

A századfordulón tervezetek születtek Erdély hiteléletének javítására, a szövetkezeti mozgalom kiterebélyesítésére, lépések történtek szociális-nemzeti szempontú telepítéspolitika bevezetésére. A legjelentősebb lépés a társadalmi élet és a kormányzat képviselőinek részvételével tartott 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus volt, mely valójában komplex programot adott a Székelyföld fejlesztésére.[27]

Az első világháború kitörésekor még úgy nézett ki, Székelyföldet elkerülik a komolyabb összetűzések, de ez a helyzet 1916-ra megváltozott. A központi hatalmakhoz húzó romániai politikusok kisebbségben maradtak, és augusztus 27-én este 9 órakor, Bécsben átadták a Román Királyság hadüzenetét a monarchiának, az I. Károly örökébe lépett Ferdinánd király csapatai pedig az éj folyamán átkeltek a Kárpátok valójában őrizetlen hágóin. A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására – ami elsősorban a magyar és szász városi népességet és a Székelyföldet érintette –, a román csapatok augusztus 30-án bevonultak a kiürített Brassóba, majd a Székelyföld nagy részét is megszállták. A román csapatokat csak októberre sikerült teljesen kiszorítani Erdélyből.[28]

A két világháború között  A történelmi Székelyföld a mai Románia területén

Az őszirózsás forradalom után, a belgrádi fegyverszünet alapján a román hadsereg a Maros vonaláig kezdett előrenyomulni. Ekkor született meg az önálló Székely Köztársaság terve a wilsoni elvekre hivatkozva.[29][30] A Wilson-elv szerint – az első Székely Nemzeti Tanács támogatásával – Székelyföld önálló kis állammá vált volna úgy, hogy néhány vonatkozásban mégis Magyarországhoz tartozzon.[29] Haderejét a nagyrészt reguláris katonaságból épp átszerveződő Székely Hadosztály adta volna. A marosvásárhelyi székely nagygyűlés felkarolta a gondolatot, de a kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács és a budapesti kormány megbízottja ellenezték, mert szerintük túl korai és időszerűtlen volt az ötlet.[31] A Székely Hadosztály megkísérelte Magyarországot is megvédeni a megszálló román csapatok ellen, azonban a gyenge felszerelés és a magyar kormány közömbössége miatt eredménytelenül,[32] mivel a Károlyi Mihály-kormány a pacifista eszméktől vezérelve feloszlatta a magyar hadsereget.[33] A Tanácsköztársaság idején megpróbálták helyrehozni a hibát, Felállították a Vörös Hadsereget és megtámadták a románokat (1919-es magyar–román háború), az offenzíva azonban csúfosan összeomlott, a román hadsereg pedig megszállta egész Magyarországot. A Székely Köztársaság terve végül ki sem bontakozhatott.[34]

A trianoni békeszerződés aláírása után az erőszakosan románosító nemzetpolitika hatására sorra jelentek meg a „Csak románul beszéljenek!” feliratok a közintézmények és hivatalok falán. A kisebbségek anyanyelvének használatát tiltó sorozatos akciókat tetőzte az 1936. március 27-től életbe lépett új közigazgatási törvény, amely már egyenesen szigorú és megtorló intézkedések egész sorát írta elő az anyanyelv használatáért. 1938-ban ugyan megszületett a Kisebbségi Statútum, de kevés jelentőséggel bírt. Némi elenyésző változás az anyanyelvhasználat terén 1938 után volt észlelhető, de ezt a sürgető intézkedést is csupán külpolitikai érdekek hatására hozták meg.[35]

A második világháború alatt

A második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Észak-Erdéllyel együtt Székelyföldet (kivéve Aranyosszéket) is visszaadta Magyarországnak.[36] A második világháború idején a Székelyföldön határőrséget állítottak fel, amely részt vett a harcokban és sikerrel védte Erdélyt, amíg a túlerővel szemben lehetett (Úzvölgyi csata). 1944. november elején – a Maniu-gárda kegyetlenkedései és más visszaélések miatt – a szovjet hadvezetés kiparancsolta a visszatérő román közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezetett be Észak-Erdély területén, amely állapot 1945. március 5-éig (a Groza-kormány megalakulása) tartott.[37]

1947-től a rendszerváltásig  A Magyar Autonóm Tartomány (sárgával és zölddel jelölve a későbbi Maros-Magyar Autonóm Tartomány)

1946 májusában Párizsban a nagyhatalmak megegyeztek Erdély és Székelyföld területi hovatartozásáról, majd az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés alapján a Székelyföld, Észak-Erdély többi részével együtt, újra Romániához került.[38]

Az 1948. január 25-én tartott népszámlálás adatai szerint a négy székely megyének (Maros, Udvarhely, Csík és Háromszék) összesen 740 381 lakosa volt. Udvarhelyen 97,3%, Háromszéken 87,7%, Csíkban pedig 86,9%-os volt a magyar anyanyelvűek aránya. A Mezőség felé terjedő, közel 330 ezres összlakosságú Maros megyében a magyarok csekély többségben voltak (50,8%).[39][40]

Az 1950. szeptember 6-án életbe lépett 1950/5. számú törvény, amely megszüntette a két világháború között francia mintára kialakított közigazgatási rendszert (falu–község/város–járás–megye), és bevezette a szovjet mintára szervezett területi felosztást (község/város/municípium–rajon–tartomány). A reformot előkészítő szakértői anyagot a román kommunista vezetés részére Moszkvában készítették elő, és a Szovjetunióból már románra fordítva küldték Bukarestbe.[41][42] A közigazgatási reform Erdély területén ugyanis 11 tartomány jött létre, ebből kilenc román többségű volt. A négy „székely megyét” két tartományra osztották: Sztálin tartomány Brassó székhellyel (a város nevét 1950-ben Sztálinvárosra változtatták) és Maros tartomány Marosvásárhely központtal. Csík megyét például úgy osztották ketté, hogy Gyergyó vidéke Maros tartományhoz, míg Csík és Udvarhely Sztálin tartományhoz került. A régi Maros megyéhez ugyanakkor a román Balázsfalvát és a vegyes, de román többségű Dicsőszentmártont csatolták.[43]

Szovjet nyomásra 1952. szeptember 21-én létrehozták a Székelyföld nagyobbik részét magába foglaló Magyar Autonóm Tartományt Marosvásárhely székhellyel,[44][45] ahol a magyarság száma meghaladta a 564 000-t (76,9%).

 Bővebben: Magyar Autonóm Tartomány

Az 1956-os forradalom hatására Erdélyben is szervezkedések kezdődtek, amelyet a Securitate hamar felszámolt, majd rengeteg magyar személyt elítéltek, sokan közülük a börtönben haltak meg, másokat szökés közben lőttek agyon,[46] 1958. szeptember 1-jén pedig tíz személyt kivégeztek, közülük kilencen magyarok voltak, nagyobbrészt székelyek.[47]

 Bővebben: Az 1956-os forradalom és Románia, Szoboszlay-féle összeesküvés és Szoboszlay-per

1960-ban e tartomány területét megkurtították (Háromszéket elcsatolták), ekkor jött létre a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Az átszervezéssel a magyarok száma 473 000-re (61,1%) csökkent, a románok száma 147 000-ről 266 000-re nőtt az adminisztratív intézkedések nyomán.[48]

 Bővebben: Maros-Magyar Autonóm Tartomány

Az 1968-ban megejtett újabb közigazgatási átszervezés után megközelítőleg Hargita megye, Kovászna megye és Maros megye egy része alkotja a Székelyföldet. A „hivatalos”-nak mondott román népszámlálás adatai szerint 1977-ben Hargita megye lakosságának 85 százaléka volt magyar, míg Kovászna megyében 78,4 százalék. Maros megye székely székeit, a történeti Marosszéket és Nyárád mentét több román többségű régióval bővítették ki, így a székelység számaránya 44,3 százalékra esett vissza.[49]

Az ún. szocialista iparosítás és a termelőerők észszerű elosztása ürügyén megváltoztatták az erdélyi városok etnikai arányait, beleértve a székelyföldi városokat is, mindezt a román nemzetstratégia jegyében. Ezzel párhuzamosan különösen az 1980-as években erősödött fel a pályakezdő erdélyi – és köztük a székelyföldi – magyar értelmiség Regátba való telepítése.[50] Moldvából 800 ezer románt telepítettek Erdélybe, de Ha­vaselvéről is sokan érkeztek. A tervszerű betelepítés Székelyföld városait sem kímélte, melynek első áldozata Marosvásárhely lett. Az erdélyi városokban az 1910-es népszámlálás adatai szerint a románok számaránya csak 19 százalék volt, ez néhány évtized alatt megváltozott. Székelyföld románosítása a megyeközpontok betelepítésével kezdődött, de a tömbmagyar térség etnikai fellazítására már nem került sor. A fejetlen gazdaságpolitika miatt eladósodott ország az 1980-as években rákényszerült a külföldi kölcsönök megadására, ezáltal a lelassult iparosítással párhuzamosan csökkent Székelyföld betelepítésének üteme is, ezt a román vezetés az iskolák elrománosításával próbálták „kiegyensúlyozni”. A székely megyeközpontokat a nyolcvanas években zárt városokká nyilvánították, ahová csak államalkotó románság telepedhetett.

 Tiltakozó nagygyűlés a falurombolás ellen

1988-ban dolgozták ki a falurombolási tervet, melynek a 180 házból álló székely település, Bözödújfalu esett áldozatul, amelyet ugyanabban az évben vízzel árasztottak el.[49]

A rendszerváltás után  A román rendőrség és hadsereg jobbára tétlen szemlélő volt, majd kizárólag magyarokat tartóztattak le

1990 márciusában komoly etnikai zavargások voltak Marosvásárhelyen a románok és a magyarok között. A „fekete márciusnak” öt halottja (három magyar és két román) és körülbelül 300 sérültje volt, köztük Sütő András író. A román hadsereg csak harmadnap avatkozott be érdemben és fékezte meg az összecsapásokat, elkerülve így egy esetleges polgárháborút. Később több mint negyven embert ítéltek el, köztük csak két román volt, a többiek magyarok és magyar cigányok voltak.[51]

A rendszerváltás óta az ortodox és görögkatolikus román egyházi intézmények és az állami szervezetek (hadsereg, csendőrség, rendőrség) szervezése útján folytatódott, folytatódik a románosítás.[50] Az RMDSZ 1993-tól 1995-ig még ha bizonyos fontos kérdésekben nem is ért el előrelépést, de egy autonomista, magyar érdekek mentén megfogalmazódó politikát követett, de 1995–1996-ban ennek vége szakadt,[52] annak ellenére, hogy önmeghatározása szerint:

„ a Romániai Magyar Demokrata Szövetség a romániai magyarság önrendelkezési jogának elvi alapján áll, mindazzal együtt ami ebből következik.[52] ”

Szőcs Géza, az RMDSZ első három évének egyik meghatározó politikusa szerint a szervezet addigi alapvető belülről vezéreltségét, kívülről való irányítottság váltotta fel. Amíg Domokos Géza volt az RMDSZ elnöke, az erdélyi és egyben a székelyföldi magyar politika homogén vonásokat mutatott fel. Ilyen a Bukarest-centrikusság, a konfliktuskerülés, a román politika legitimálása a Nyugat irányában, ami ellen az autonóm magyar erőket képviselő Szőcs Géza és a mögötte felsorakozók folyamatos harcot vívtak, míg a 1992. október 25-én a kolozsvári nyilatkozat elfogadásával elvi síkon kiütéses győzelmet nem arattak.[52]

Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása 1996-tól az autonómiatörekvések ügyét negatív irányban befolyásolta:

„ ugyanis elvileg összeegyeztethetetlen egy önkormányzásra törekvő közösség közképviseletének országos kormányban, kormányzásban való részvétele akkor, amikor a saját önkormányzását nem tudja gyakorolni (…) a kormányprogramban nem szerepel az autonómiatörekvések elemzése és az erre vonatkozó törvényes keretek létrehozása. ” – „Zsákutcában az autonómiánk!” – Botos László interjúja dr. Csapó József szenátorral, Európai Idő, 1997. szeptember 20.[53]

Autonómiaügyben a 2000-es évekig nem történt komolyabb előrelépés a román és az RMDSZ-politikában, annak ellenére, hogy erre megvolt az igény. 2003-ban megalakult a politikai pártok fölött álló, közképviseleti elven szerveződő EMNT,[54] Tőkés László, és SZNT[55] Csapó I. József vezetésével, hogy Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket.[56] Utóbbi az autonómia eléréséért több megmozdulást is szervezett, mint a székely szabadság napja (2013. március 10.)[57] vagy a Székelyek Nagy Menetelése (2013. október 27.),[58] illetve további tömegmegmozdulásokat szervez a cél érdekében.[59] 2004-ben több település is kiírta a népszavazást az autonómiáról, de ezeket a határozatokat a kormánymegbízottak (prefektusok) megtámadták[60] és elérték érvénytelenítésüket,[61] így végül az SZNT 2006-ban nemhivatalos népszavazást tartott: 254 település 395 008 szavazatra jogosult polgárának nyílt lehetősége szavazni Székelyföld autonómiájáról, az igenek részaránya 99,31% volt.[62] A 2009-ben 25 település által kiírt autonómia népszavazás is a 2004-es sorsára jutott.[63] Ugyanakkor az RMDSZ középvezetők, megyei, illetve települési önkormányzati vezetők a 2010-es években már az autonómia szükségessége mellett foglaltak állást,[64][65][66] illetve a küszöbön álló romániai közigazgatási reform tervét kihasználva népszavazás kiírását kezdeményezték Székelyföld mint fejlesztési régió (ebben az esetben Hargita, Kovászna és a teljes Maros megyéről volt szó),[67][68][69] illetve mint közigazgatási régió létrehozásáért,[70] de eddig a román hatalom minden kezdeményezést megtámadott a kihelyezett kormánymegbízottjai révén.[71][72][73][74]

↑ Benkő József: Milkovia, sive antiqui Episcopatus Milkoviensis (latin nyelven). Kurzböck, Bécs, 55-57. o. (1781)  ↑ Lőrincz püspök levelének pere (html). sigillum.hu. [2014. január 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Kordé Zoltán. A székelykérdés története. Haáz Rezső Kulturális Egyesület Infopress, Székelyudvarhely (1991)  ↑ Elekes Lajos: Magyarok Moldvában és Havaselvén (pdf). adatbank.transindex.ro. (Hozzáférés: 2014. február 12.) ↑ Regionalizarea în Prahova, între fostul Saac şi „canibalizarea vecinilor”. Cum a luat Prahova „partea leului” în secolul XIX (román nyelven) (html). adevarul.ro. (Hozzáférés: 2014. február 11.) ↑ Constantin C. Giurescu. Județele dispărute din Țara Românească în seria: Arhiva pentru Știința și Reforma Socială vol. II (román nyelven). București, 8. o. (1930)  ↑ a b Kristó Gyula. Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest (2006)  ↑ a b c d e f Györffy, György (1958). „A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig; I. rész”. Századok, 12-87. o.   ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 22. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 64. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 39. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 65-66. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 76. o. (1927)  ↑ Szabados György: Madéfalvi veszedelem – eseményvázlat és háttér (html). Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 114-147. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 151. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 152-153. o. (1927)  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 153. o. (1927)  ↑ Földreform és belső migráció (htm). MTA Kisebbségkutató Intézet. [2006. július 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ a b Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 162. o. (1927)  ↑ Hermann Róbert (szerk.). Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Videopont, Budapest, 181-183. o. (1996). ISBN 9638218207  ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. Lengyelek az 1848/49-as szabadságharcban. Bem és Petőfi. Gróf Klebelsberg-Emlékkönyv, Budapest (1925)  ↑ Petőfi Sándor összes költeményei - Versek 1849 (htm). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ a b A magyar történelem Thermopülai csatája (htm). miabonyunk.hu, 2011. május 12. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Dr. Szádeczky Kardoss Lajos. A Székely Nemzet története és alkotmánya. „Hargitaváralja” J. Sz. K., 166. o. (1927)  ↑ A székely és szász székek megszüntetése és a megyerendszer általánosítása Erdélyben 1876-ban (html). szekelyfoldert.info. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Erdély története: III. Új tendenciák a századfordulón (html). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. február 8.) ↑ Erdély története: IV. Az első világháborúban (html). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. február 8.) ↑ a b Bárdi Nándor: Paál Árpád: Székely Köztársaság terve 1919-ből (pdf). jakabffy.ro. (Hozzáférés: 2014. január 26.) ↑ Megszületett Woodrow Wilson, az USA 28. elnöke (php). mult-kor.hu, 2004. szeptember 13. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Székelyföld autonómiájának története (html). szekelyfoldert.hu. [2014. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 26.) ↑ A Székely Hadosztály honvédő harcai 1918–1919 (html). trianonmuzeum.hu, 2011. július 7. [2014. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 26.) ↑ Ország hadsereg nélkül (1918) (html). Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK). (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Egyed Ákos. A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 288. o. (2006). ISBN 9789736651601  ↑ Erdélyi magyar kisebbségi sorskérdések a két világháború között (pdf). Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis (EPA). (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ 1940. augusztus 30.: A második bécsi döntés (html). rubicon.hu. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Apró történetek (html). kanadaihirlap.com, 2013. április 1. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 21. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ Az 1948. január 25-i népszámlálás adatai. Bukarest, 1948. április 16. Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban MOL), XIX-J-1-k (Külügyminisztérium, Románia 1945–1964, adminisztratív iratok), 10. doboz. Sz. n. 34/pol. Maros megyében magyar többségűek voltak Marosvásárhely és Szászrégen városok, valamint a marosi, a nyárádszeredai, a mezőbándi járás. A román lakosság többséget alkotott a szászrégeni és a maroshévízi, valamint a tekei és a mezőrücsi járásban. ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 22. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ Arhivele Naționale Istorice Centrale (ANIC), fond Comitetul Central al PCR (fond CC PCR), Cancelarie, dosar 32/1950 és 81/1950. ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 22-23. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 25. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 42-44. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ 45 éve szüntették meg a Maros Magyar Autonóm Tartományt (php). erdely.ma, 2013. március 1. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 333-335. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ Felmentették Szoboszlay Aladárt és 56 társát (php). erdely.ma, 2010. május 17. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ Stefano Bottoni. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 418-420. o. (2008). ISBN 9789738468801  ↑ a b Az erdélyi magyarság (1918–2011) (html). 3szek.ro, 2011. augusztus 27. (Hozzáférés: 2014. február 4.) ↑ a b Az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform állásfoglalása a Székelyföld etnikai jellegének megváltoztatása ellen (html). hhrf.org, 2003. június 17. [2015. szeptember 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. február 4.) ↑ Mit lehet ma tudni a marosvásárhelyi magyarverésről? (html). origo.hu, 2012. március 21. (Hozzáférés: 2014. január 25.) ↑ a b c Borbély Zsolt Attila: A rendszerváltás utáni erdélyi magyar politika története (pdf). hunsor.se. (Hozzáférés: 2014. január 15.) ↑ A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2006: Csapó József (php). udvardy.adatbank.transindex.ro. (Hozzáférés: 2014. január 15.) ↑ Az EMNT szabályzata (html). emnt.org. [2013. december 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 27.) ↑ SZNT: Magunkról (php). sznt.ro. [2014. február 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 27.) ↑ A Székely Nemzeti Tanács honlapja: Kronológia (php). sznt.ro. [2014. január 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 15.) ↑ 30 000 ember tüntetett Marosvásárhelyen (html). marosvasarhelyi.info, 2013. március 10. (Hozzáférés: 2014. január 15.) ↑ Elkezdődött a Székelyek Nagy Menetelése (html). mno.hu, 2013. október 27. [2013. december 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. december 17.) ↑ Az SZNT idén is megszervezi a Székely szabadság napját. Százezer résztvevő lesz? (html). sznt.ro, 2014. január 15. [2014. január 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 15.) ↑ A prefektus megtámadta a népszavazással kapcsolatos határozatot (html). erdely.ma, 2004. december 13. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Vargyas sem szervezhet autonómia-népszavazást (html). erdely.ma, 2005. szeptember 29. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Székelyföld – cél a közigazgatási egység (html). kiszo.hhrf.org, 2011. június 10. [2014. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 27.) ↑ „Elmarad” a népszavazás Székelyföld autonómiájáról (html). kitekinto.hu, 2009. március 11. [2014. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Autonómia: önkritikát gyakorolt Tamás Sándor tanácselnök (html). maszol.ro, 2013. május 13. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Ráduly Róbert: senki sem tömheti be a szánkat az alkotmánnyal! (html). erdely.ma, 2013. február 28. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Borboly Csaba: autonóm közigazgatást kell megvalósítanunk – VIDEÓ (html). erdely.ma, 2012. január 31. [2014. február 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Összegyűlt Maros megyében a népszavazáshoz szükséges aláírás (html). maszol.ro, 2013. október 9. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Háromszéken kiírják a referendumot (html). szekelyhon.ro, 2013. november 14. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Kiírták a Hargita megyei régiós népszavazást (html). kronika.ro, 2013. november 27. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Az egységes Székelyföldről szóló népszavazást tartanak március 11-én Kovászna megyében (html). Krónika, 2011. november 1. [2014. február 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Bíróságra viszi a prefektus a népszavazás ügyét (html). slagerradio.ro, 2011. december 5. [2014. február 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Elbukott népszavazási kezdeményezés (html). polgaripart.ro, 2013. november 29. [2014. február 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ A kovásznai prefektus támadja a régiós népszavazást (html). inforadio.hu, 2013. november 18. [2014. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.) ↑ Hargita megyében sem lesz régiós népszavazás (html). magyarhirlap.hu, 2013. december 2. [2013. december 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. január 29.)